A megoldatlan magyar kérdés Európában

Az első világháborút lezáró igazságtalan versailles-i békediktátumok kezdettől fogva magukban hordozták a következő világháború csíráit. Sok millió ember került idegen fennhatóság alá, a határok meghúzásánál az etnikai viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyták, soha nem létezett államközösségeket tákoltak össze. Alig húsz év múlva bekövetkezett az újabb világégés. De a győztesek nem tanultak. Megerősítették a korábbi igazságtalanságokat, sőt még továbbiakkal tetézték azt. Az újabb revízióra törekvést Németország beépülése a transzatlanti közösségbe, és Közép- valamint Kelet-Európa szovjet megszállása, a kommunista diktatúra akadályozta meg. Azonban a szovjet rendszer összeomlása után azonnal felszínre törtek a problémák, szétestek a mesterséges államalakulatok, a kisebb nemzetek egyre-másra visszanyerték függetlenségüket, vagy más módon éltek önrendelkezési jogukkal. Úgy tűnik, a világ lassan tanul a történelmi hibákból. Közép-Európában, a balkáni háborút kirobbantó szerbektől eltekintve, már csak a magyar kérdés nincs megoldva.

nepek2

1920. június 4-én a trianoni békediktátum a több mint ezer éves Magyarországot megfosztotta területének és lakosságának kétharmadától. Minden harmadik magyar idegen fennhatóság alá került saját szülőföldjén. Több mint egymillió magyar az új határ mentén, egy tömbben élve vált idegen ország lakosává. Ilyen mértékű igazságtalanság egyetlen nemzetet sem ért Európában, sőt talán a világon sem. Ennek ellenére a magyarság az elmúlt 91 évben következetesen békés úton, a politika eszközeivel kísérelte meg az igazságtalanságot orvosolni. A két világháború között diplomáciai úton elért határrevízióval, 1990 után pedig az adott országon belül, az európai jogrendnek és gyakorlatnak megfelelő önrendelkezés biztosítására törekedve. Kísérletei mindeddig eredménytelennek bizonyultak. Látva más nemzetek sikereit, ahol többnyire erőszakos eszközöket alkalmaztak, látva e törekvések kényszerű nemzetközi támogatását, fordulóponthoz érkezhet a kárpát-medencei magyarság. Pillanatnyilag úgy néz ki, két lehetősége van: erőszakos eszközökhöz folyamodik, vagy tömegesen elhagyja szülőföldjét. Egyik sem kívánatos, és mindkettő biztonságpolitikai kockázatot jelent Európa számára.

 Van azonban egy harmadik megoldás is: az Európai Unió jogrendszerében biztosítja a területén élő, önhibájukon kívül kisebbségi sorsba került, őshonos    nemzeti közösségek kollektív jogait, az önrendelkezéshez való jogot. Ehhez első lépésként nem kell mást tenni, mint az Európa Tanács vonatkozó ajánlásait beemelni az uniós jogrendszerbe. Világossá kell tenni, hogy az őshonos nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés, még ha számbelileg kisebbségben vannak is egy adott országban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. Falvakat, városokat építettek, gazdag kultúrát teremtettek, és vérükkel védték azt a földet, ahol ma élnek. A XX. században  kisebbségi sorsba kényszerített több millió magyar ügye, a megoldatlan magyar kérdés, két évtizede súlyos teherként nehezedik a Kárpát-medencére, és negatív kisugárzása lehet egész
Közép-Európára. A megoldás pedig egyszerű: biztosítani kell számukra az európai gyakorlatban jól bevált autonómia-formákat. Ennek egyetlen alternatívája van, ha elismerik őket államalkotó tényezőnek, társnemzeti státust kapnak. Ugyanis Romániában és Szlovákiában például alkotmányban rögzítetten másodrendű állampolgárok az ott élő őshonos magyarok. A román alkotmány úgy kezdődik: „Románia a románok állama.” A szlovákban pedig a preambulum így indul: „Mi, a szlovák nemzet …” Ez azt jelenti, hogy minden más nép, népcsoport csak megtűrt kisebbség, melynek jogai a többség jóindulatától függenek. Ez elfogadhatatlan. Társnemzeti státusra klasszikus példák vannak Európában: Svájc, Nagy-Britannia, Belgium, stb. Erre azonban szomszédaink jelenleg még kevésbé hajlanak. Marad tehát az autonómia.

Tisztán látás céljából, hogy érezzük a kérdés súlyát, nézzük meg, mi történt a magyarsággal, és hogyan alakultak az etnikai viszonyok a Kárpát-medencében az elmúlt száz évben. Az 1920-as trianoni békediktátum következtében, az 1910-es népszámlálási adatok szerint, 3,4 millió magyar került idegen fennhatóság alá az utódállamokban, közel a fele az új magyar határ mentén egy tömbben! Ezeken a területeken ma mindössze körülbelül 2,5 millió magyar él a 2001-es népszámlálás alapján. Ugyanakkor a környező népek lélekszáma két-háromszorosára nőtt ez idő alatt. Ezt alapul véve ma legalább 7 millió magyarnak kellene élni a szomszédos országokban. E helyett 2,5 millió él csupán.  Abban a négy országban, ahol a legtöbb magyar él, az elmúlt kilencven év alatt a következőkép alakult részarányuk az elcsatolt területen, a helyi lakossághoz viszonyítva:

          Szlovákia: 30 %-ról 10 %-ra csökkent,
          Ukrajna: 31 %-ról 12 %-ra csökkent,
          Románia: 32 %-ról 20 %-ra csökkent,
          Szerbia: 28 %-ról 14 %-ra csökkent.

Mindez  látszólag betudható a kényszerű elvándorlásnak, erőszakos asszimilációnak, kitelepítéseknek, tömeggyilkosságoknak, amelyek 1920 és 1990 között történtek. Azt hittük, a rendszerváltozások után, az euroatlanti integráció kiteljesedését követően, mindez megszűnik. Nem így történt. A magyarság az ezredfordulóra, egyetlen évtized leforgása alatt, Romániában több mint 190 ezer fővel, vagyis közel 12 százalékkal,
         Szlovákiában 47 ezerrel, 8 százalékkal,
         Szerbiában 51 ezerrel, 15 százalékkal,
         Ukrajnában hétezerrel, 4 százalékkal,
         Horvátországban ötezerrel, 23 százalékkal,
         Szlovéniában pedig kétezerrel, 27 százalékkal csökkent.

Az elszakított nemzetrészek vesztesége tehát egy évtized alatt több mint 300 ezerre tehető, és ebben még nincsenek benne a rendszerváltozás körüli kivándorlási hullámok adatai!

Mindezeket tapasztalva, és abból a felismerésből kiindulva, hogy a kisebbségi sorsba kényszerített több milliós magyarság teljes pusztulását csak az európai gyakorlatban jól bevált autonómia-modellek akadályozhatják meg, 2004-ben Tőkés László vezetésével megalakult a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT). A Tanács munkájában részt vesz valamennyi számot tevő határon túli magyar politikai szervezet, az úgynevezett „anyaországból”, a maradék országból, a mai Magyarországról pedig tanácsadók működnek közre. A KMAT 2011. március elsején és másodikán kihelyezett ülést tartott Brüsszelben. A rövid, de annál csattanósabb zárónyilatkozat három mondatból áll: „Egyhangúlag megállapították, hogy megmaradásuk és fejlődésük egyedüli garanciája a területi, a perszonális és a sajátos jogállású autonómia biztosítása. Ennek érdekében minden törvényes eszközt felhasználnak, hogy a magyarság e jogos igényének érvényt szerezzenek. A magyar kérdés ilyen megoldása Európa stabilitása szempontjából elengedhetetlen.h E gondolatok teljes összhangban vannak a mai magyar kormány célkitűzéseivel. A tényleges és teljes autonómia biztosítása a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészeknek az új  nemzetpolitika egyik alappillére. Mindez bizakodással tölthet el minden magyar embert a Kárpát-medencében. A bizakodás azonban még nem elég. Tenni is kell érte, mindenkinek a saját területén, a saját lehetősége szerint, teljes erőbedobással. Így sem lesz könnyű, de „igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény”, írta Deák Ferenc. Most azonban még van remény. A siker titka az lesz, ha elérjük az Európai Unióban, hogy a mi problémánkat „megoldatlan magyar kérdés”-ként kezeljék, elkülönítve minden más „kisebbségi” kérdéstől. Erre minden esélyünk megvan, hiszen ilyen méretű csonkításra egyetlen nemzet esetében sem került sor a borzalmakkal teli XX. században, és még ma is millió számra élnek magyarok az elszakított területen. Ezt kell tudatosítani az európai közvéleménnyel minden lehetséges eszközzel, minden szóba jöhető fórumon. A sikerhez ugyanakkor elengedhetetlen feltétel, hogy a magyar kormány és a szomszédos országokban működő valamennyi számottevő magyar politikai erő egységes és eltökélt legyen ebben a kérdésben.

Budapest, 2011. március 3.

Csóti György                                          
külpolitikai szakértő 

(Előadás az Európai Parlamentben rendezett közmeghallgatáson)

Módosítás: ( 2012. április 20. péntek, 11:58 )

A magyar nemzet és a magyar állam a XXI. században

„Az ősök keresztet iktattak állam czímerébe
a vérrel szerzett magyar hazának,
mely ma is ország, de nem állam.”
(Kossuth Lajos)

Az ezredfordulón, az európai integráció kiszélesedése és a világméretű globalizáció korában a kárpát-medencei magyarság sorsdöntő helyzetbe került. A térségbeli rendszerváltozások ilyen-olyan levezénylése után választania kellett: a diktatúrák béklyóit levetve ismét egyesül a történelmi nemzet, vagy szétszóródik, szétfejlődik és a határokon kívül rekedt nemzetrészek eltűnnek a szomszédos népek olvasztótégelyében. Sehol nem tudott akkora kárt okozni a kommunizmus, hogy ne az első megoldást választották volna. Az első szabadon választott magyar miniszterelnök, Antall József 1990. június 2-án egyetlen mondatban meghirdette az új magyar nemzetpolitikát, amikor azt mondta, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A polgári kormány idején, 1998 és 2002 között, intézményesült a magyar-magyar párbeszéd a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) formájában, mely kiváló fórumnak bizonyult a szétszakított magyar nemzetrészek érdekegyeztetésére. Az Orbán-kormány a státustörvény megalkotásával és a magyarigazolvány bevezetésével megalapozta a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését. Ami ezután következett, az példátlan az európai nemzetek történetében. Az úgynevezett szociálliberális kormányzat először a státustörvényt silányította kedvezménytörvénnyé, majd 2004. december 5-én, a kettős állampolgárság ügyében tartott népszavazáson megtagadta, arcul csapta az egész magyar nemzetet. A Gyurcsány-kormány a térségbeli éllovasból sereghajtót csinált, a trianoni maradék Magyarország súlyos erkölcsi, politikai, gazdasági és pénzügyi válságban van. A lakosság felének nincs vagy csak kezdetleges a nemzettudata, az emberek megélhetési gondokkal küzdenek, kiszolgáltatottak és félnek a jövőtől. A szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek megosztottak, csalódottak, szülőföldjükön hazátlanok, a gyurcsányi Magyarországon idegenek. Ide jutottunk a XXI. század első évtizedének végére. Innen kell felállni. Mert nem kétséges, fel kell állni!

Ahhoz, hogy felálljunk, először újra kell gondolni néhány fogalmat. Mit jelent számunkra 2009-ben a nemzet, a haza és az állam, és ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz?

A nemzet egy olyan érdekközösség, melynek összekötő szövete a közös nyelv és az azonos kultúra. Az érdekközösség az együtt átélt történelemben gyökerezik, a jelenkor kihívásaival birkózik és a közös jövőkép élteti. Hogyan is állunk ezzel mi, kárpát-medencei magyarok?
Nyelvünkkel, kultúránkkal és a közös történelemmel nincs gond, még ha ezeket hiányosan is élhetik át az elszakított nemzetrészek. Gond a jelenkor kihívásaival való szembenézésnél kezdődik, mert 2002 óta jószerével egymástól elszigetelten folytatjuk mindennapi harcunkat, megosztottság és sokszor testvérharc jellemzi az egyes nemzetrészeket (főleg a maradék-országban). A közös jövőkép pedig egyenesen álomnak tűnik a nemzetáruló Gyurcsány-korszakban. Az új kormány hivatalba lépésekor új fogalmakat kell bevezetni a nemzetpolitikában. Egységes kárpát-medencei nemzetben kell gondolkodni és cselekedni. Például az elcsatolt területeken élő nemzetrészek nem „határon túli magyarok”, hanem magyar nemzetrészek a szomszédos országokban. Magyarország nem „anyaország”, hiszen Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Kassa, Pozsony, Munkács, Szabadka, Eszék, Lendva vagy Kismarton ugyanúgy anyaország lenne, ha nem szakítják el a történelem viharai. (Ugyanakkor a „nyugati magyarság” számára anyaország vagyunk, de az egész Kárpát-medence az!) Célszerű megjelölés a maradék-ország vagy a mai Magyarország elnevezés. (A csonka ország megnevezés nem ajánlatos, mert irredenta gondolkodást sugall, ami ma nem járható út.) A terminológia változása szemléletváltozással kell együtt járjon. A mai Magyarországon komoly felvilágosító munkát kell végezni. A nemzeti összetartozás hangsúlyozása mellett világossá kell tenni, hogy a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése nem gyengíti, hanem erősíti a mai Magyarországot erkölcsi, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. A kádári agymosáson átesett, de még mindig családközpontú magyar társadalomban, családi példával kell szemléltetni a trianoni tragédiát, valahogy így: ha egy hattagú családból, szülők és négy gyerek, elrabolnak két gyereket, nem tesz meg a család többi tagja minden elképzelhetőt, hogy kiszabadítsa őket? A válasz természetesen csak IGEN lehet, és akkor mindenki előtt világossá válik, hogy Szabó Dezső kijelentése ma is érvényes: MINDEN MAGYAR FELELŐS MINDEN MAGYARÉRT!

A haza fogalmával van a legnagyobb gond. Az elcsatolt területeken élőknek 90 éve nincs hazájuk, csak szülőföldjük van. „Haza csak ott van, hol jog is van” írta Petőfi 163 évvel ezelőtt, és ez a megállapítás ma is érvényes. A szomszédos országokban élő magyarok pedig jogfosztottak valamennyi (utód)államban. Nem tekintik őket államalkotó tényezőnek, alkotmányban rögzítetten másodrendű állampolgárok. Az új magyar nemzetpolitika egyik célkitűzése kell legyen, hogy szomszédaink államalkotó tényezőnek ismerjék el az ott élő magyar nemzeti közösségeket, vagy ha erre nem hajlandóak, teljes körű autonómiát (személyi elvű, kulturális és területi) biztosítsanak számukra. Ez nem fog máról holnapra bekövetkezni, de a mércét nem lehet alacsonyabbra helyezni. Világossá kell tenni, hogy az őshonos nemzeti közösségeknek alanyi jogon jár az önrendelkezés, még ha számbelileg kisebbségben vannak is az adott országban. Születésük helye adja meg ezt a jogot: ott születtek, ahol őseik éltek és alkottak évszázadokon át. A nyolc országban szétszakítottan élő magyarságnak jelenleg csak virtuális hazája lehet, ahogy Illyés Gyula fogalmazta oly megrázóan, és mégis reményt keltően a „Haza, a magasban” című versében. Ahogy gyarapodnak majd az elszakított nemzetrészek jogai szülőföldjükön, úgy válik majd a Haza, a magasban egyre föld közelibbé. A virtuális hazát nevezhetjük Kárpát-Hazának is, amely gondolatban a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit foglalja magába.

Az állam meghatározott területen élő emberek történetileg kialakult tartós és szervezett közössége, más megközelítésben egy földrajzi terület felett a legfőbb hatalmat gyakorló politikai szervezet. A magyarság jelenkori tragédiája, hogy a magyar állam határai nem esnek egybe a magyar nemzet határaival. Ugyanakkor 1990 óta a magyar állam alkotmányos felelősséggel tartozik a teljes magyar nemzet sorsáért. Tehát az állam és a nemzet különleges viszonyban van a magyarság esetében. Ha a maradék-országban működő állam gyenge, az hátrányosan érinti, adott esetben kritikus helyzetbe hozhatja az elszakított nemzetrészeket. Erős, jól működő, nemzetközileg elismert magyar állam döntő módon elősegíti a szomszédos országokban élő magyar nemzeti közösségek kollektív jogainak érvényesítését. A magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag erősíti majd mind a mai Magyarországot, mind pedig valamennyi elszakított nemzetrészt.

A modern állam működése három, egymástól független hatalmi ág jól szervezett, harmonikus együttműködésén nyugszik. Hangsúly a függetlenségen van. Ha a három közül kettő egy kézben összpontosul, már diktatúráról beszélhetünk. Ez a három ág a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalmi ág. A bírói hatalommal most nem foglalkozunk. Nézzük meg a törvényhozói és a végrehajtói hatalom viszonyát a mai Magyarországon. A 2006. évi választások után az 1990-ben létrehozott parlamentáris demokrácia parlamentáris diktatúrává torzult. A választási ciklus teljes ideje alatt a kormány kénye-kedve szerint cselekszik, szétveri a nemzetet, becsap ország-világot, elszámolatlanul kezeli a milliárdokat, kiárusítja az országot, és az általa okozott pénzügyi-gazdasági válság terheit a lakosságra hárítja át. A mögötte álló szűk parlamenti többség, úgy is mondhatnánk érdekcsoport, mindent jóváhagy, mindent szentesít a következő választásokig. Nincs civil kontroll, a parlament és a kormány között hatalmi összefonódás van.

Az ilyen állapotok megelőzésére a megoldás a kétkamarás országgyűlés visszaállítása, mely a civil kontroll megteremtésével kiszélesíti a demokráciát. Ez egyrészt magyar történelmi hagyomány, másrészt, különböző formákban, elterjedt gyakorlat az egész világon. Magyarországon a rendszerváltozás után a társadalmi érdekérvényesítés túlságosan párt centrikus lett. Az állampolgárok nagy része joggal érzi úgy, hogy személyét és érdekképviseleti szervezeteit intézményesen kizárták saját sorsának alakításából. A jelenlegi egykamarás parlament nagy társadalmi csoportokat alulreprezentál. A civil társadalom tagolt érdekeinek kifejezéséhez meghatározó eszköz lehetne a második kamara. Makroszintű mozgásteret teremtene az első kamarában alulreprezentált társadalmi csoportok számára, ezáltal bevinné a közvetlen demokrácia elemeit az országos politikába. Az első kamarában ülő pártpolitikusokat a társadalom szándékaival jobban összhangban lévő döntésekre ösztönözné, és javítaná a döntéshozók legitimitását. Mindebből következik, hogy a második kamara funkciói és hatásköre alapvetően eltérne az elsőtől. Nem alkotna törvényeket, de véleményezné azokat. Bizonyos kérdésekben vétójoga lenne, más esetekben halasztó hatálya, egyes esetekben együttdöntést is elő lehet írni a két kamara számára. Az ellenőrző mechanizmus a jogalkotás mellett bizonyos személyi kinevezésekre is kiterjedhet.

A második kamara tagjait az érintett társadalmi csoportok belső demokratikus választás útján delegálnák. Az egyes csoportok képviselőinek száma társadalmi súlyuktól függően más és más lenne. Az egész kamara létszáma célszerűen 100 és 120 között mozogna. (Ezzel párhuzamosan megtörténhetne a mai országgyűlés létszámának tervezett csökkentése.) A delegált képviselő a küldő csoport megbízása szerint jár el a konkrét ügyekben, és aszerint szavaz. Nem függetlenítheti magát, és bármikor visszahívható, hiszen a mandátum nem az övé, hanem a küldő szervezeté. Ebből következően akadályoztatása esetén helyettesíthető is.
Nem lesz könnyű feladat azonban meghatározni, mely szervezetek és intézmények jogosultak mandátumra. Gondolatébresztőnek álljon itt egy felsorolás: tudományos és kulturális intézmények, szakmai szövetségek és kamarák, szakszervezetek, munkaadók, egyházak, határon túli magyarok, hazai nemzeti és etnikai kisebbségek, karitatív szervezetek, környezetvédők, önkormányzatok, nyugdíjasok, gyermek- és ifjúsági szervezetek, nagycsaládosok, tulajdonosi szervezetek, alkotmánybíróság, stb. Megfontolandó lenne, hogy a második kamara 10-15 köztiszteletben álló személyt kooptáljon soraiba, olyanokat, akik nem töltenek be magas állami tisztséget, de akikre erkölcsi tekintélyük, nagy tapasztalatuk vagy szakmai ismeretük miatt a nemzetnek szüksége van.

A kétkamarás országgyűlés amellett, hogy egészséges és élhető demokráciát biztosítana a mai Magyarországon, nemzetpolitikai szempontból is igen fontos szerepet töltene be. Az érintettek által régóta igényelt parlamenti képviseletet adna a maradék-országban élő őshonos nemzeti kisebbségeknek, és magyarországi közjogi képviseletet biztosítana az elszakított nemzetrészek számára. (Ez utóbbival kapcsolatos mindennemű kifogás visszaverhető, számos nemzetközi példát találunk erre.)

Milyen elvárásaink vannak – a szokásos feladatok ellátása mellett – a XXI. század elején a magyar állammal szemben? A trianoni korlátok közé szorított magyar államnak az egész nemzet szolgálatában kell állnia. Ezt a megállapítást, valamint a nemzet és a haza új fogalmait az első adandó alkalommal rögzíteni kell az alkotmányban. Minden lehetséges eszközzel törekedni kell a kárpát-medencei összmagyarság (tömb és szórvány egyaránt) határokon átívelő mielőbbi újraegyesítésére. Biztosítani kell a „Kárpát-Haza” valamennyi, magyarságát vállaló lakosa részére az autonómia különböző formáit (személyi elvű, kulturális és területi, mely utóbbi lehet önkormányzatiságon alapuló is). Magyar nemzeti intézményrendszert kell kialakítani a Kárpát-medencében a kultúra, az oktatás, a tudomány és a műszaki élet területén. Fel kell hagyni a „nemzetközi elvárásoknak megfelelni akarás” önfeladó politikájával, helyette a teljes magyar nemzet érdekeit felvállaló, saját vízióval rendelkező állampolitikát kell gyakorolni. Az elszakított nemzetrészek iránti felelősségvállalás addig terjedhet, amíg az nem sérti a nemzetközi jogot és az adott ország törvényeit, feltéve, hogy ott sem sértik meg a nemzetközi jogot. Magyarországnak a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek vonatkozásában védhatalmi státusra kell törekednie. Meg kell szüntetni a maradék Magyarország határain kívül élő magyarok jogi idegenségét Magyarországon minden olyan viszonylatban, ami nem ütközik a nemzetközi jogba. (Duray Miklós megfogalmazása.) A jelenlegi országhatárokon kívül élő magyarok ügyét nem külpolitikai kérdésként, hanem speciális belügyként kell kezelni. Igazi stratégiai partnerséget, együttműködést kell kialakítani a velünk történelmileg szimpatizáló, de legalább nem ellenséges vagy ellenérdekelt országokkal, elsősorban Európában (lengyelekkel, horvátokkal, bolgárokkal, albánokkal, észtekkel, finnekkel, törökökkel, németekkel, olaszokkal, stb.), de nagyvilágban is (japánokkal, kínaiakkal, indiaiakkal, stb.). Gondoskodni kell hatékony (de nem eltúlzott) nemzeti propagandáról, ami a magyar (kül)politika több mint száz éves mulasztása. A mai Magyarország területén helyre kell állítani az erkölcsi értékrendet és a lakosság nemzettudatát. Meg kell állítani a tragikus népességfogyást, a demográfiai trendet meg kell fordítani. Valódi szociális piacgazdaságot kell kialakítani a maradék-országban. (Illetőleg részben helyre állítani azt, ami a polgári kormány idején működött.) A külföldi multinacionális cégek támogatása helyett a hazai kis- és középvállalkozókat kell helyzetbe hozni, ami a szociális piacgazdaság működésének egyik előfeltétele, és egyben az erős hazai nagytőke létrehozásának alapja. Fent felsorolt elvárások már tulajdonképpen az új magyar nemzetstratégia alapelvei.

A kormányváltás után nemzetpolitikai szempontból fontos intézkedések, teendők:
–    Hosszú távú érdekeinket messzemenően felvállaló nemzetpolitika kidolgozása,
–    a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) újjászervezése,
–    a kormányban meghatározó szerepet biztosítani a nemzetegyesítő tevékenységnek (minisztérium vagy miniszterelnök alá tartozó hivatal államtitkár vezetésével),
–    nemzetpolitikai célkitűzéseink megvalósítása érdekében első perctől kezdve határozott, magabiztos politikát kell folytatni, mert a környezetünk és a nagyvilág jelentős része csak a kemény hangot érti. Fel kell hagyni a „tekintettel a szomszédok érzékenységére” hamis megközelítéssel, hiszen ők sincsenek soha tekintettel a mi érzékenységünkre,
–    nemzeti érzelmű és/vagy megbízható, lojális nagykövetek kinevezése a nemzetpolitikai szempontból kulcsfontosságú állomáshelyeken (szomszédos országok, Brüsszel, Washington, Berlin, Párizs, London, Moszkva, ENSZ-képviselet New Yorkban),
–    a státus törvény helyreállítása, kétharmados többség esetén a kettős állampolgárság rendezése,
–    a tudásalapú társadalom építésével összhangban fokozatosan növelni kell a kutatásra és fejlesztésre (K+F) fordítandó költségvetési összeget,
–    haladéktalanul megkezdeni az oktatás és az egészségügy rendbetételét,
–    az állami szerepvállalás növelése a stratégiai ágazatokban,
–    az eddigi szócséplés helyett súlyt kell fektetni a maradék-országbeli vállalkozók, befektetők elcsatolt területeken történő tevékenységének hatékony támogatására. Ugyanígy támogatni kell a mai Magyarország területén befektetni vagy működni kívánó vállalkozókat az elcsatolt területekről. (Például bevonni őket is a várhatóan létre jövő második Széchenyi tervbe.) Jelentős uniós pénzeket lehet lehívni a határokon átnyúló regionális fejlesztésekre, ezekkel maximálisan élni kell,
–    a mai Magyarország éves költségvetésének 1 %-át vagy azt megközelítő összeget a jelenlegi határokon kívül kell befektetni a Kárpát-medencében lévő nemzeti intézményekben, elsősorban a kultúra és az oktatás területén. Korábban ezt a „határon túli magyarság” támogatásának neveztük, de fel kell hagyni az elcsatolt területeken élő nemzetrészek „támogatásának” gondolatával; egységes kárpát-medencei nemzetben kell gondolkodni. A szomszédos országokban elhelyezett pénz vagy anyagi jellegű juttatás nemzeti befektetésnek minősül, mely megtérül a határ mindkét oldalán élő magyar közösségeknek. E befektetések szükségessége egyenes arányban csökken majd a szomszédos országokban élő magyar nemzetrészek önrendelkezési jogának kiszélesedésével, és akkor szűnhet meg (nem kell, de megszűnhet), amikor az adott országban működő magyar intézmények ottani állami és önkormányzati támogatásának mértéke eléri a többségi nemzet hasonló intézményei támogatásának mértékét.
Néhány fent megfogalmazott lépés feltétele természetesen, hogy sikerüljön belátható időn belül felszámolni a pénzügyi és gazdasági válságot.

Ez a mi munkánk, és nem is kevés:
–    új nemzetet kell alkotni a meglévő, régi nemzetrészek határokon átívelő újraegyesítésével,
–    új hazát kell teremteni a régi, de már részben romokban heverő történelmi területek gondolati egyesítésével egy virtuális hazában,
–    új államot kell alapítani az új körülményeknek megfelelően, mely a mai Magyarország területén működik, de a gondolati hazában élő valamennyi nemzetrész érdekeit képviseli és érvényesíti.

Mindeközben figyelembe kell venni a világban zajló folyamatokat és az Európai Unió fejlődését vagy éppen visszafejlődését. Meghatározó lesz számunkra, hogy föderális irányba fejlődik-e az EU, érvénybe lép-e a lisszaboni szerződés, lesz-e valamikor európai alkotmány, esetleg megtorpan az integrációs folyamat. Mi olyan föderális Európában vagyunk érdekeltek, mely a régiók Európája lesz, ahol az úgynevezett nemzetállamok nem tekinthetik belügyüknek a területükön élő őshonos nemzeti kisebbségek sorsát. Azonban minden lehetőségre fel kell készülni, ezért erős államra van szükségünk. Ez az erős állam átadhat – szomszédainkkal együtt – bizonyos kompetenciákat a közösségnek, de a többit annál erősebben kell kézben tartania.

Kérdés, hogy reálisak-e ezek a célkitűzések? Az igenlő válasznak belső és külső feltételei vannak. A belső csak rajtunk múlik, a külső részben a külvilágtól. Rajtunk múlik, hogy mennyi idő alatt állítjuk helyre a maradék-ország lakosságának egészséges nemzettudatát és erkölcsi értékrendjét. Rajtunk múlik, hogy akarjuk-e nemzetünk sorsának jobbra fordulását, és elszántak vagyunk-e annak végrehajtásában. Rajtunk múlik, hogy megfogadjuk-e John F. Kennedy közel ötven éve megfogalmazott intését (adaptálva): Ne azt kérdezd, mit ad neked Magyarország és a magyar nemzet, hanem azt kérdezd, Te mit adsz Magyarországnak és a magyar nemzetnek!

A külső feltételek már nem csak rajtunk múlnak. Tévedés azonban azt hinni, hogy reménytelen a helyzetünk. Csak mi hisszük annak az elmúlt kilencven év csalódásai miatt. Részben ugyan csalódtunk most is az Európai Unióban, mert azt hittük a rendszerváltozás után, hogy ott majd megoldódnak a magyar sorskérdések. Nem oldódtak meg, mert maguktól nem is oldódhatnak meg. Nekünk kell tenni érte, és nem is keveset. A mi speciális nemzeti problémáinkat nem szeretik az uniós partnereink, de ha határozottan letesszük az asztalra, és elszántan kérjük (követeljük) a megoldást, akkor nem fognak, nem tudnak elzárkózni. Az elmúlt évtizedek tapasztalata arra tanít, hogy a transzatlanti térségben csak akkor kezelik szelektíven a nemzeti önrendelkezés kérdését, ha nincs ellenállás a sértett fél részéről. (Dél-Tiroltól Koszovóig lehetne sorolni a sikeres példákat.) Egyrészt a közelmúltban elfogadott Alapvető Jogok Chartájából levezethető az őshonos nemzeti kisebbségek kollektív joga, és a Charta alapján az Európai Bíróság foglalkozhat majd a jövőben ezen közösségeket ért sérelmekkel. Bár kétségtelen, hogy még sok tennivaló van ezen a téren, de a folyamat beindult. Másrészt nem követelünk többet, mint az évtizedek óta működő pozitív európai gyakorlatot Dél-Tiroltól Finnországig, Spanyolországtól Skóciáig, hogy Svájcról ne is beszéljünk. Ez elől nehéz elzárkózni.

Felelős európai politikusok kijelentéseivel bizonyítom optimizmusom megalapozottságát. Egy évvel ezelőtt nyilatkozott ezekről a kérdésekről az ECHO televízió UNIÓ című műsorában Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke, Elmar Brok, az Európai Parlament Külügyi Bizottságának elnöke és Ingo Friedrich, az Európai Parlament volt alelnöke, jelenleg kvesztora. Pöttering azt mondta, hogy személy szerint messzemenően támogatja az őshonos nemzeti kisebbségek autonómia-törekvéseit. Kijelentette, hogy ha bármelyik uniós országban sérelem éri a kisebbségben élő őshonos nemzeti közösséget, „a problémát azonnal be kell hozni az Európai Parlamentbe, jelentést kell készíteni, a plenáris ülésen fel kell szólalni”. Elmar Brok sajnálatát fejezte ki, hogy eddig nem sikerült az őshonos nemzeti közösségek védelmében megfelelő kisebbségvédelmi eljárást kidolgozni „egyes tagállamok ellenállása miatt”. Véleménye szerint az új tagállamok egy részében, melyek között újdonsült államok is vannak, a kommunista diktatúrától megszabadulva „túlteng a nemzeti érzés”, nacionalista-soviniszta gyakorlatot folytatnak, „de majd rájönnek arra, ha békében akarnak élni szomszédjukkal, ahol az általuk elnyomott kisebbség többségben van, akkor majd rendezik az országukban élő kisebbség helyzetét”. Ez ugye azt feltételezi, hogy „a szomszéd” nem hagyja szó nélkül nemzettársai elnyomását… Ingo Friedrich sajnálja, hogy a kisebbségi kérdés az Unión belül nemzeti hatáskörben maradt, de szerinte is változik a helyzet az Alapvető Jogok Chartájának elfogadásával. Úgy véli, a kárpát-medencei magyar nemzeti közösségeknek mielőbb meg kell kapni azokat a jogokat, melyeket a dél-tiroli és a belgiumi németek élveznek: a teljes körű autonómiát. Van tehát esély, csak vállalni kell a harcot.

Ha összmagyar egyetértéssel megfogalmazzuk az új nemzetpolitikát, helyreállítjuk a maradék-ország lakosságának erkölcsi értékrendjét és nemzettudatát, a mindenkori magyar kormányt nemzeti elkötelezettség vezérli, nemzetmentő munkánkat nem veszélyeztetjük belső széthúzással, a csoport- vagy pártérdekeket a nemzeti érdekeknek vetjük alá, nem ijedünk meg egyes szomszédos országok ellenérdekeltségétől és némely nemzetközi csoport esetleges rosszallásától, akkor van esélyünk arra, hogy egyszer valósággá válik, még ha átvitt értelemben is, József Attila 1922-ben megfogalmazott vers-óhaja:

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!


Budapest, 2009. február 19-én



Csóti György

Megjelent a Harmadik évezred sorozat Új államalapítás című kötetében és a Hitel folyóiratban, rövidített változata többek között a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban, az Erdélyi krónikában és a FelvidékMa honlapon



Módosítás: ( 2012. március 26. hétfő, 09:24 )

Csóti György a KARC fm rádióban

Nincs könnyű dolga annak, aki a magyar szempontokat, netalántán érdekeket akarja képviselni a világban. Számtalan történelmi példa, nagyhatalmak közt őrlődő politikus, megosztottság és kataklizmák hosszú sora szegélyezi az elődök útját. De nincs ez másképp most sem. Más nemzetek jobban képviselik magukat? A témáról nemrégiben nyílt vita indult, melyhez Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója azt fűzte hozzá, hogy… „elengedhetetlen, hogy mi mondjuk meg magunkról kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk”…. Vajon miként lehet ezt kivitelezni a gyakorlatban? Szerdán 13 óra után ezt a kérdést is feltesszük a Karcolatban.

Emlékeim Antall Józsefről

(Ki volt Antall József?) Antall József humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet, és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adniFia volt idősebb Antall Józsefnek, aki a szörnyű 20. század derekán lengyel menekültek, francia hadifoglyok és zsidó üldözöttek ezreit mentette meg, és politikusként szembeszállt mind a német, mind pedig az orosz megszállókkal. Volt honnan merítenie emberséget, magyarságot, európaiságot.

Ezek után nézzük meg, mit tett 1990 és 1993 között Magyarország kommunizmus utáni elsőként szabadon választott miniszterelnökeként?

Humanista demokrataként békés úton megteremtette a parlamentáris demokráciát, olyan közjogi és politikai intézményrendszert hozott létre, mely biztosította az ország politikai stabilitását. Ez tette lehetővé, hogy az elmúlt 26 évben minden Országgyűlés kitöltötte teljes mandátumát, ami egyedülálló egész Közép- és Kelet-Európában. Ez volt Magyarország sikereinek egyik záloga 2002-ig, és ez ad biztos hátteret a 2010-ben elkezdett folyamatnak, mely a rendszerváltoztatás megkésett befejezését hivatott elvégezni.

Elkötelezett hazafiként 1990 júniusában tette ismert kijelentését: lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Azzá is vált. A Kárpát-medencében, a mai Magyarország határain kívül élő akkor mintegy 3,5-4 millió magyar sorsát a kilencvenes évek elején adott lehetőségek keretein belül egyengette, kisebbségi jogaik érvényesítésének kérdését kivitte az európai politika színterére. Ennek során minden esetben jogokat, érdekeket védett, miközben másokét soha nem sértette. Ezzel megteremtette a nemzeti kisebbségi kérdés kezelésének magyar modelljét, a békés utat, amely a kollektív jogok biztosítását a törvényesség betartásával, parlamentáris eszközökkel kívánja elérni.

Kiemelkedő európai politikusként nemcsak a transzatlanti gondolat elkötelezett híve volt, hanem felismerte a regionális együttműködés fontosságát, többek között létrehozta a Visegrádi Együttműködést, és aktívan részt vett más regionális és szubregionális formációk létrehozásában is.

Antall József történészként nagyon jól ismerte a múltat, értette korának politikai és társadalmi kihívásait, és elemző gondolkodóként sok tekintetben belelátott a jövőbe. 1990–91-ben pontosan felmérte Jugoszlávia felbomlásának folyamatát. Tisztában volt azzal, véres háború lesz, ha a világ nem ismeri el azonnal Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Hosszú ideig hiába győzködte Bush elnököt, Margaret Thatchert és Helmut Kohlt, mire megértették szavát, sok vér folyt déli szomszédságunkban. Tudta mi fog történni a Balkánon, Bosznia-Hercegovinában és később Koszovóban, ha a nemzetközi közösség nem lép fel határozottan a népek önrendelkezési jogának érvényesítése érdekében. Mindenben igaza lett.

Antall József egész életét, különösen politikai pályafutását, szolgálatnak tekintette. Hitvallása szerint élt, melyet így fogalmazott meg: „Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg nemzetemnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom.” 1993. december 12-ig, korai tragikus haláláig tudta. Addig tette is.

Néhány személyes élmény:

Antall Józsefet kezdetben csak futólag ismertem. 1989 nyarán, választmányi üléseken kerültünk közelebb egymáshoz, és ezt követően jó barátság alakult ki közöttük. 1989. október 22-én, amikor az MDF elnöke lett, megkérdezett, vállalom-e, hogy teljes időben az MDF-ben dolgozok, és segítek a párt ügyeinek intézésében. Miután ő kérdezte, aki köreinkben rendkívül nagy tiszteletnek örvendett, leszámítva néhány ellenlábasát, gondolkodás nélkül igennel feleltem. A következő héten az Elnökség – Antall javaslatára – hivatalvezetőnek nevezett ki. A bizalom pedig motivált, és hálás voltam érte.

A rendszerváltozás idején élte a párt a legszebb napjait. Mivel ekkor – főleg az Ó utcai barakképületben – még nem állt rendelkezésükre szinte semmilyen technikai, irodai eszköz, a feleségem és lányom is bejárt segíteni. A pártot „családi vállalkozásnak” tekintettük, és 12-14 órát dolgoztunk naponta. Később kissé jobb körülmények között beköltöztünk a Bem térre. Ebben az időszakban „nemes versengést” folytattam Lezsák Sándorral, hogy melyikünk kapcsolja le a lámpát az épületben. Ez leggyakrabban éjjel kettőkor történt. A munka lázában sokszor az evésről is megfeledkeztünk. Időnk sem volt rá, hogy elmenjünk ebédelni, a székházban nem volt büfé. Dél felé a feleségem szokott megjelenni egy nagy kosár szendviccsel és némi itallal. Antall mindig nagyon hálás volt érte. Hihetetlen munkabírással dolgozott. Egész életében erre a politikai pályára készült, bár nem volt biztos benne, hogy sor kerül rá. Küldetéstudatáról bizonyítékom is van. 1990. április vége felé öten ültünk az MDF Bem téri székházában, az elnöki szobában: Antall József, O’sváth György, Tar Pál, Kiss György, a négy volt iskolatárs, akiket évtizedes barátság fűzött össze, és én, a kakukktojás, a késői jövevény. Ő akkor már kijelölt miniszterelnök volt. Este tíz óra felé járt az idő. Egyszer csak azt mondta a leendő kormányfő: nem bízom ezekben a falakban – noha nemrégen vizsgáltattuk át –, menjünk le a Gödörbe, fontos dolgokat akarok megbeszélni veletek. Gödörnek neveztük azt az éttermet, amely a Bem tér Duna felőli sarkán egy szuterén helyiségben volt. Még hűvös volt az idő, ballonkabátban jártuk. O’sváth György felállt, odament a fogashoz, levette Antall kabátját, hogy felsegítse barátjára, aki megütközve nézett rá: mit hülyéskedsz Gyuri, tudod, hogy utálom, ha felsegítik a kabátomat!? O’sváth mosolyogva így szólt: emlékszel Jóska, 1949. szeptember 22-én azt mondtad, akkor engedem felsegíteni a kabátomat, ha miniszterelnök leszek! Kitört a nevetés, Antall József a tőle megszokott elegáns, finom mosollyal az arcán engedte, hogy a gyermekkori barát teátrális mozdulattal felsegítse a kabátját.

Mindig pár lépéssel előttünk járt a gondolkodásban. Állandóan kereste az összefüggéseket, előre tekintett, távlatokban gondolkodott a pillanatnyi feladatok megoldásakor is. 1990 elején Bécsből jöttünk haza ketten, az én kocsimban, késő éjjel. Sokat és sok mindenről beszéltünk. Kifejtette, milyen hibát követtünk el a kerekasztal-tárgyalások során az előző év nyarán, amikor annyi kétharmados törvényt alkottunk a költségvetéssel bezárólag. Nem hittünk abban, hogy valóban tiszta és szabad választások lesznek. Most meg már úgy néz ki, nyerhetünk is, de nem tudunk majd így kormányozni. Év végén, a költségvetés szavazásakor bukik a kormány. És akkor váratlanul azt kérdezte, mit szólnék ahhoz, hogy a kétharmados törvények észszerű lecsökkentése fejében a másik nagy rendszerváltoztató erő, az SZDSZ kisgazda gyökerű tagjának, Göncz Árpádnak adnánk a köztársasági elnöki tisztséget? Még meg sem nyertük a választást, már előre tervezte a tennivalókat, hogy ne legyünk felkészületlenek.

Ugyanezen az úton tett nekem tanúbizonyságot hihetetlen memóriájáról, emlékezőtehetségéről is. Szóba került legjobb barátom, Bálintfy Gábor, aki tanítványa volt a Toldy Gimnáziumban. Kérdeztem, emlékszik-e rá? Hogyne, barátnője Judit, aki később a felesége lett, nagyon csinos lány volt, mondta. Judit öccse, Laci meg nagyon ügyes, sportos gyerek volt. Mindezt 31 év távlatából! És nem egy tanítványa volt. A tanítvány barátnőjének öccsére emlékezett! Ha látótérbe került egy történelmi magyar család sarja, találkoztunk vele, vagy beszéltünk róla, szinte mindig megemlítette, milyen háttérrel rendelkezik az adott família. Ilyeneket mondott: a 16. században települtek át Bácskából, a törökök elől, a Szepességbe, kurucok voltak, majd főispáni székig ívelt a pályájuk, végül Kossuth oldalán harcoltak, stb. Antall történészként egy időben foglalkozott régi nemesi családok kutatásával, innen származtak lexikális ismeretei. De hogy mindenre, a legapróbb részletekig emlékezett, az hihetetlen volt.

Sokat tanultam tőle politikusi gondolkodásmód és viselkedés vonatkozásában is. Az előbbi hosszú út kettesben a választási kampány kezdetén volt. Egy osztrák barátom közbenjárására, meghívott bennünket Helmut Zilk, Bécs város szociáldemokrata polgármestere, „baráti” látogatásra. Ennek „margóján” fogadott bennünket nem hivatalos keretek között Franz Vranitzky kancellár és Josef Riegler alkancellár, az Osztrák Néppárt elnöke. Utóbbi volt az érdemi célpont, másik kettő a külvilágnak szólt. Amikor az éjszaka közepén megérkeztünk a Meredek utcai lakásához, búcsúzóul ezt mondta: „Ez az egész út annyit ér, amennyit róla a holnapi magyar sajtó megír.”

Küldetéstudata:

Antall József az 1990. április 8-i választási győzelem után azt mondta, kamikaze kormányt alakít, mert a diktatórikus rendszerből parlamentáris demokráciát létrehozni, a működésképtelen szocialista tervgazdaságból szociális piacgazdaságot teremteni, a végletekig eladósodott, elszegényedett országban az embereknek jólétet, biztonságot garantálni, csak az egész társadalmat kíméletlenül igénybe vevő átalakítással lehet. Ugyanakkor valami titokzatos módon megsejtette, hogy személyesen is a rendszerváltoztatás mártírja lesz. Amikor belépett elődje, Németh Miklós parlamenti dolgozószobájába, azt mondta, maradjon minden a helyén, nem kell időt és pénzt pocsékolni átalakításra, csupán egy gróf Batthyányi Lajost ábrázoló festményt hozzanak a múzeumból, és akasszák fel a hosszú fal középső részén. Az 1848-as forradalmi kormány mártír miniszterelnökét…

1990 őszén kiderült, súlyos betegség támadta meg. Tisztában volt azzal, hogy abban az időben nem volt senki más, aki folytathatta volna a rendszerváltoztatás történelmi munkáját. Hihetetlen akaraterővel dolgozott, gyógykezelését, mellyel akár 10-15 évvel is meghosszabbíthatta volna életét, alávetette miniszterelnöki tevékenységének. Három éven át lelki és szellemi értelemben is teljes értékű vezetője volt hazánknak. 1993-ban saját felelősségére, orvosai tiltakozása ellenére tért vissza a kölni gyógykezelésről, hogy teljesítse küldetését. Betegségével kapcsolatban ekkor mondta a már korábban említett két mondatot: „Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg nemzetemnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom.”

Emberi tartás, államférfiúi képességek:

Rendszerváltoztató miniszterelnökünket pártelnökként és kormányfőként egyaránt megbecsült, egyrangú félként fogadták mindenhol a világban. Már puszta megjelenésével tiszteletet keltett, különös kisugárzása volt. Ahol erre nem volt „vevőkészülék”, ott finom eleganciával verbális úton vívott ki megbecsülést. Mindenhol és mindenkivel szemben elsősorban magyar volt, demokrata és úriemberTudjuk ugyanakkor, hogy az erő csak az erő szavát érti. Ha azonban valaki lélekben erős, tudásban gazdag, hitében eltökélt, akkor a legerősebb fél is egyenrangúnak fogadja el. Jó példa erre Antall József és Ariel Saron budapesti találkozója 1990-ben.

1989 végén és az 1990-es év elején tömegesen hagyták el a zsidók a politikai, társadalmi és gazdasági válsággal küzdő, felbomlás előtt álló Szovjetuniót. Az Izraelbe történő kivándorlás fő útvonala Moszkva–Budapest–Tel-Aviv volt. A nagyszámú bevándorlás Jeruzsálem számára gond és öröm is volt egyben. A menekültek váratlan terhet jelentettek az állami költségvetésnek, az „ügyet” politikailag is kezelni kellett, és bizonyos biztonsági kockázatot is jelentett. Ugyanakkor a lakosságszám növekedése izraeli nemzetpolitikai érdek volt, és egyben jó alkalom a megszállt területek részbeni betelepítésére. A szovjet-zsidók exodusának magyar vonatkozása is van azon túlmenően, hogy a kivándorlás nagy része hazánkon keresztül történt. Izrael újkori megalakulása óta, több mint négy évtizedig különleges helyzetet alakítottak ki maguknak a Magyarországról származók. Az egyetlen közösség volt, amelyik ápolta annak az országnak a kultúráját és nyelvét, ahonnan kivándorolt. A magyar nyelvű sajtó, könyvkiadás és színház kuriózumnak számított. Az egyetlen Izraelben kiadott idegen nyelvű napilap magyar volt. Ez a kilencvenes évek elején megváltozott, megjelent az orosz nyelv is, hiszen a bevándorlók nagy része nem beszélt más nyelvet. A magyar nyelv és kultúra ápolása hosszú évtizedeken át azonban nem kényszerűség volt, hanem annak ékes bizonyítéka, hogy a hazánkba annak idején bevándorolt zsidóság otthonra lelt Pannóniában, Erdélyben, a Felvidéken és minden tájegységünkön. A „jövevények” azonnal magukénak érezték e hazát, mert a magyar Szent István óta befogadó nép.

A szovjet-zsidó exodus a politikai bonyodalmakon túl biztonsági kockázatot is jelentett. A tömeges bevándorlás, és főleg a megszállt területeken történő letelepedés sértette a palesztin érdekeket, valamint provokált bizonyos antiszemita köröket. (A ferihegyi gyorsforgalmi úton robbantásos merényletre is sor került.) Ezek az okok késztették arra az izraeli kormányt, hogy titkos tárgyalásokat folytasson az érintett országokkal az áttelepülés zavartalan lebonyolítása érdekében. E célból érkezett Budapestre 1990 elején Ariel Saron építésügyi és lakásügyi miniszter inkognitóban. Tárgyalásokat folytatott Németh Miklós miniszterelnökkel, és a két legnagyobb ellenzéki erő vezetőjével, Antall Józseffel, valamint Kis Jánossal. Saron biztos lehetett küldetése sikerében, hiszen joggal számíthatott a magyar kormány további jóindulatára, és nem lehettek félelmei az ellenzéki vezetőkkel szemben sem, akikről tudta, hogy egyikük biztos nyertese lesz a tavaszi országgyűlési választásoknak. A liberális párt vezetőjének állásfoglalása egyértelműnek tűnt, de Antall családi háttere is biztosítékot jelentett a megértésre: édesapja zsidók ezreit mentette meg a II. világháború alatt, amiért emlékfát ültettek számára a jeruzsálemi Jad Vasem emlékparkban.

Antall és Saron legnagyobb titokban szervezett találkozójára az Intercontinental szálló elnöki lakosztályában került sor. Antall engem kért fel, hogy kísérjem el a megbeszélésre. Az ellenzékiség során megszokott konspirációs magatartással feltűnés nélkül kerestük meg a megadott lakosztályt. Kopogás után beléptünk az ajtón, ahol egy kedves hölgy fogadott bennünket. Rövid várakozásra kért minket, és eltűnt a hatalmas előszoba másik oldalán. Egymásra néztünk, Antall mosolyogva felhúzta egyik szemöldökét: lássuk, mi következik? Néhány perc múlva kinyílt a belső ajtó, és kilépett rajta Saron. Az alacsony emberekre jellemző egyenes testtartással, feszesen kihúzott háttal jelent meg, amit köpcös testalkata sem tompított. Hallatlan magabiztosság, határozottság és erő áradt belőle. Viszonylag népes csapat követte, tanácsadói, munkatársai, testőrei. Hirtelen feszültséget éreztem a teremben, úgy éreztem, felborult a szoba, nincs egyensúly: mi itt senkik vagyunk, legfeljebb jó szívvel megtűrt vendégek. Pedig Saron viselkedése nem volt barátságtalan, csak mérhetetlenül magabiztos. Olyan, aki majd osztogatja a feladatokat és a tanácsokat. Azután vállon vereget minket, ha jól válaszolunk. A népes sereg odajött hozzánk, barátságos mosoly kíséretében kezet fogtunk, majd áttessékeltek a szomszédos szobába, a „tárgyalóba”. A felkínált oldalon leültünk Antall Józseffel, az ellenzéki Magyar Demokrata Fórum elnökével, az asztal másik felén helyet foglalt Ariel Saron, az izraeli kormány minisztere, aki maga mellé ültette egyik kísérőjét. A többiek a fal mellett elhelyezett fotelekben és székeken helyezkedtek el. Néztem Saron arcát. Kemény vonásai ellenére látszott rajta, hogy alapvetően humánus lélek. Külügyi berkekből értesültem arról, hogy felesége magyar származású, Nagyváradon született. A sikeres izraeli politikusnak, legendás katonatisztnek, egykori hadügyminiszternek kedvenc étele a kolozsvári töltött káposzta volt. Arra gondoltam, a magyar feleség ténye majd csökkenti közöttünk a távolságot, de úgy tűnt, ez mégsem játszik szerepet. Saron fölényes volt és magabiztos. Leereszkedő kedvességgel szólalt meg. Iszonyúan éreztem magam ebben az alárendelt szerepben, ebben a felborult egyensúlyi helyzetben, de ismertem már Antall Józsefet annyira, tudtam, nem marad ez így, bár nem sejtettem a kiutat. Tárgyaló partnerünk barátságosan köszöntött bennünket, majd ellentmondást nem tűrő hangon a következőket mondta: „Elnök úr, szeretném, ha Ön mindenekelőtt tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban zsidó vagyok, és mindent ebből a szempontból nézek.” Antallnak a szeme sem rebbent. Arcán finom, elegáns mosoly vonult végig, és nyugodt, barátságos hangon így válaszolt: „Miniszter úr, szeretném, ha Ön is tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban magyar vagyok, és mindent ebből a szempontból vizsgálok. Ezért biztos vagyok abban, hogy nagyon jól megértjük majd egymást.” Saront nagyon meglepte a válasz. Szeme elkerekedett, de arcizmai nem mozdultak. Szeméből elismerés, valamiféle tisztelet sugárzott. Azonnal megértette, hogy partnerére talált, egyenrangú tárgyaló fél ül vele szemben. Eltűnt lényéből a fölényesség, az egyensúly azonnal helyre állt, a teremben barátságos lett a légkör. A tárgyalás lényegi elemeire már nem emlékszem, csak arra, Antallnak igaza volt: jól megértették egymást, mindenben megegyezetek, mindketten jól eső érzéssel, a sikeres tárgyalás tudatában álltak fel az asztaltól.

Államférfiúi képességéről álljon itt példának az a bravúros és hihetetlenül bátor kezdeményezése, amely a Varsói Szerződés megszűnését eredményezte. Elmondom ennek történetét, mert kevesen tudják. Tanulságos történet, amelyet nem szabad elfelednie az utókornak.

1990 júniusában, Moszkvában tárgyaltak a Varsói Szerződés állam- és kormányfői. Napirenden a szervezet feloszlatása, megszüntetése volt. Két javaslat feküdt a tárgyalóasztalon: Gorbacsov szovjet javaslata és Antall József magyar elképzelése. Gorbacsov utódszervezet létrehozásával akarta megszüntetni a kényszerszövetséget, Antall pedig utódszervezet nélkül, teljes és visszavonhatatlan felszámolást javasolt. Antallt csak Lech Wałęsa és Václav Havel támogatta félénken, csupán a háttérben.

Az utolsó tárgyalási napon a magyar miniszterelnök volt a soros levezető elnök. Előtte egész éjszaka tárgyaltak a szakminiszterek, de nem jutottak eredményre. A szovjet-oroszok minden kezdeményezésre, azt mondták „nyet!”, indokolást nem fűztek hozzá. Ragaszkodtak a saját, utódszervezetes előterjesztésükhöz. Reggel Für Lajos kialvatlanul, álmos szemekkel jelentette Antall Józsefnek, nincs eredmény. Miniszterelnökünk megnyitotta az ülést. Előtte feküdt a szovjet és a magyar javaslat. Határozott mozdulattal a magyart tette maga elé, és kezdte felolvasni, mintha az lenne az előzetes tárgyalások eredménye. Havel elsápadt, Wałęsa bizonytalanul nézett maga elé. A (volt) csatlós államok vezetői megdermedtek. Antall viszont nagy nyugalommal, rendületlenül olvasott tovább. Gorbacsov a szomszédjával beszélgetett. Amikor miniszterelnökünk befejezte, felnézett a papírokból, mély csönd ült a teremben. Gorbacsov, aki valószínűleg semmit sem hallott az egészből, nem figyelt, hiszen álmában sem gondolta volna, nem az ő előterjesztése került felolvasásra, felkapta a fejét, és így szólt: „Da, harasó!” Erre mindenki megszavazta!

Innen már nem volt visszaút. A szovjetek a következő napokban ugyan megpróbálták eltitkolni az eseményt, de csak napokig tudták menteni presztízsüket. Antall József merész, zseniális húzása véget vetett a szégyenteljes Varsói Szerződésnek. A történetet Antall maga mesélte el nekünk később az Országházban egy koalíciós frakcióülésen. Azt mondta, ha a szovjetek közbeszólnak, leállítják, akkor elnézést kér, hogy összecserélte a két dossziét. Nem vették észre, bejött a trükk, aki mert, az nyert. Ebben a feszült, sorsdöntő történelmi pillanatban is megőrizte nyugalmát, sőt a közvélemény által alig ismert jellegzetes humorával még oldotta is a feszültséget, amikor a Kreml folyosóján a tárgyalóterem felé menet azt mondta Für Lajosnak: „Lehet, hogy mi már nem itt jövünk vissza, hanem visznek minket Szibériába.”

Ezzel azonban még nem ért véget a történet, a neheze még hátravolt. A szovjetek ugyanis attól tették függővé a kivonulásukat Magyarországról, hogy mi tetemes árat fizetünk az általuk hátrahagyott, használhatatlan ócska ingatlanokért és egyéb elavult eszközökért. Antall kijelentette, mi meg kártérítést követelünk a mérhetetlen környezetkárosodásért, az olajtól és vegyszerektől átitatott terméketlenné tett földekért. Azt mondta, nullszaldós megoldást kell elérnünk. Az oroszok hallani sem akartak erről. Pénzt akartak kapni, hogy a kivont katonáknak és itt évtizedekig „ideiglenesen” élő családjaiknak lakásokat építsenek otthon, megélhetést biztosítsanak nekik.

Volt alkalmam országgyűlési képviselőként, megfigyelőként részt venni néhány ezzel kapcsolatos tárgyaláson. Az orosz tábornokok ugyanúgy tárgyaltak, mint a VSZ megszűnéséről folytatott ülésen. Minden észszerű, logikus felvetésre egyetlen szóval válaszoltak: „Nyet!” És mereven néztek előre öregedő, kommunista apparatcsik arcukkal. De Antall kemény volt, nem engedett, végül mégiscsak nullszaldós megoldás született, az oroszok 46 év gyalázatos megszállás után 1991. június 19-én végleg elhagyták hazánk földjét. A Szabadság Napját azonban június 30-án ünnepeljük, mert ez volt az eredetileg kitűzött határidő. Antall pedig tartotta a szavát, miután egy évvel korábban az Országgyűlésben kijelentette, ha az oroszok leveszik kezünkről a bilincset, mi baráti kezet nyújtunk feléjük. A moszkvai puccs idején elsők között támogatta Jelcint és Gorbacsovot, és elsőként kötöttünk nemzetközi szerződést a függetlenné vált Oroszországgal és Ukrajnával.

Büszkék lehetünk rendszerváltoztató kormányfőnkre, a 20. század végének kiemelkedő közép-európai államférfija volt. Nem volt hozzá fogható senki sem a térségben. Ezt akkor az egész világ elismerte, ma a hazai közvélemény jelentős része még adós ezzel. Nemcsak a jelenben ismerte ki magát kitűnően, de a jövőbe is belelátott. Legalábbis kitűnő helyzetértékeléssel előre mutató elemzéseket készített.

Antall József, a külpolitikus:

Jelen voltam azon a beszélgetésen országházi dolgozószobájában, melynek során életében utolsó alkalommal magas rangú külföldi politikusokat fogadott. 1993 novemberében, Budapesten tartotta éves közgyűlését az Észak-atlanti Közgyűlés, mai nevén a NATO Parlamenti Közgyűlése. Ha jól emlékszem, november 17-én, Antall irodájában fogadta a Közgyűlés elnökét, a francia Loïc Bouvard-t és a főtitkárát, a német Peter Corteriert. Utóbbi szociáldemokrata politikus volt, Helmut Schmidt kormányában miniszteri tisztséget töltött be, Bouvard pártállására nem emlékszem, de benyomásaim szerint ő is baloldali lehetett.

Én a magyar delegáció vezetőjeként kaptam meghívást a beszélgetésre. Rajtam kívül Kodolányi Gyula, a miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója volt ott. Antall – súlyos betegségét és állapotát meghazudtolóan – hihetetlen pontos elemzést és jövőbe mutató értékelést adott a térségről, különösen a Balkánról és Oroszországról. Pontosan leírta, mi lesz Boszniában, ha a Nyugat nem szedi össze magát végre, nem lép fel határozottan, ha kell fegyverrel, Milosevics ellen. Megjósolta, hogy az Egyesült Államok fogja megoldani a válságot. Azt is megmondta, hogy az albán kérdés kapcsán még több vér fog folyni, ha a nemzetközi közösség változatlanul szelektíven kezeli a népek önrendelkezését. Óva intett ettől. Rámutatott, az orosz medve nem fog sokáig aludni, fel kell készülni a feltámadására, azt is leírta, hogyan. Közben idézett egy 18. század végi neves franciától – a nevére sajnos nem emlékszem –, ami találó volt az akkori helyzetre.

Amikor kijöttünk az irodájából, Bouvard azt mondta, „hihetetlen művelt az önök miniszterelnöke, a kiemelkedő történelmi személyiségünknek ezt a mondását még én sem ismertem”. Ezt követően elvittem a két vendéget ebédelni a belvárosi Vadász étterembe. Megállás nélkül áradoztak Antall helyzetértékeléséről és jövőbe mutató meglátásairól. Büszke voltam és elégedett. Még hosszú évekig együtt dolgoztam a Közgyűlésben a két politikussal. Ahogy alakultak az események, és Antall „jóslatai” valóra váltak, rendre odajöttek hozzám gratulálni, hitetlenkedve emlékezni a nevezetes beszélgetésre, és sajnálkoztak, hogy ő már nincs közöttünk.

1991 őszére egyre tarthatatlanabbá vált a „nyugati világ” elnéző magatartása, másképpen fogalmazva tehetetlensége vagy nemtörődömsége a jugoszláviai fejleményekkel kapcsolatban. Milosevics korábbi kijelentése, miszerint „szerb ember nem élhet idegen fennhatóság alatt” sokkolta a térség népeit, de a „nemzetközi közösség” rá sem hederített. Nem érdekelte őket, hogy mit szól ehhez a hét évtizede kisebbségi sorsban szenvedő 3,5-4 millió magyar a Kárpát-medencében, vagy más hasonló sorsú népcsoportok Közép- és Kelet-Európában. Nem ismerték fel, hogy mit jelent ez a balkáni népek és a horvátok számára. Elfelejtették, vagy nem is tudták talán, mennyi vér folyt ezen a tájon a függetlenségért, az önrendelkezés kivívásáért a 20. század során. Nem vették figyelembe, hogy a horvátok, a szlovének, a bosnyákok és az albánok sem akarnak idegen fennhatóság alatt élni. Szelektíven kezelték a népek önrendelkezési jogát, mert azonnal elismerték a balti államok függetlenségét, miután Moszkva lemondott róluk, de nem ismerték el Szlovénia és Horvátország baltiakéhoz hasonló módon kinyilvánított függetlenségi akaratát (parlamenti döntés, népszavazás), mert Belgrád ragaszkodott hozzájuk. Nagy hiba volt, és súlyos árat fizettünk érte.

Európában csupán két elismert, számottevő politikus volt, aki rögtön felismerte az idők szavát: Antall József magyar miniszterelnök és Alois Mock osztrák külügyminiszter. Antall kezdettől fogva győzködte, elsősorban idősebb George Busht, Margaret Thachert és Helmut Kohlt a jobb belátásra személyes találkozásaik alkalmával, levélben, de legtöbbször telefonon. Kohl 1991 nyarán már hajlott a két jugoszláv tagköztársaság, Szlovénia és Horvátország elismerésére, de Genscher hajthatatlan volt.

1991 késő őszén a miniszterelnök magához hívatott, megkért, utazzam Bonnba, és személyes megbízottjaként tárgyaljak Hans-Diet­rich Genscherrel, a Német Köztársaság külügyminiszterével. Bernd Fischert, a CDU Külügyi Hivatalának vezetőjét kértem meg, hogy hívjanak meg Bonnba, mint az MDF külpolitikusát a CDU/CSU Frakció külügyi szakembereivel folytatandó tárgyalásokra. Azt is kértem, hogy a látogatás keretében fogadjon engem hivatalában a külügyminiszter, mint a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának alelnökét. Jeleztem azt is, hogy Antall József miniszterelnök személyes üzenetét viszem magammal.

Fischer német alapossággal megszervezett mindent. Néhány héttel később Genscher a külügyminisztériumban fogadott. 20 percet adtak a beszélgetésre, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne maradjon ki semmi a történelmi háttérrel és a jelen helyzet elemzésével alátámasztott üzenetből. Az udvariassági fordulatok után szólni kellett a kétoldalú kapcsolatok néhány eleméről is, de a külügyminiszter különös érzékkel hamar észrevette, hogy mondanivalóm több időt igényelne, és a téma egy bővebb eszmecserére érdemes.

Így jutott osztályrészemül az a megtiszteltetés, hogy Genscher aznap estére meghívott a lakására vacsorára. Négyen ültünk az asztalnál, kettőnkön kívül a házigazda felesége, Barbara Genscher és a külügyminiszter egyik közeli barátja, Helmut Fahrnschon, aki gyakran járt Magyarországra üzleti célból, és akit 1989 óta az MDF támogatójaként is számon tartottunk. Ő mondta nekem, hogy én voltam a második politikus Közép- és Kelet-Európából, akit Genscher a házában fogadott. (Az első Eduard Sevarnadze, volt szovjet külügyminiszter, későbbi grúz elnök volt.) A megtiszteltetés természetesen Antall József küldöttének szólt.

Antall József sokszor és sokaknak kifejtette álláspontját a jugoszláv helyzettel kapcsolatban, amelyet akkor még nagyon kevesen értettek meg. A történelem azonban egyértelműen őt igazolta. Már 1990–91-ben látnoki módon leírta, mi történik majd a Balkánon, ha a nemzetközi közösség nem ismeri el haladéktalanul a jugoszláv tagköztársaságok függetlenségi törekvéseit és a koszovói albánok önrendelkezési igényét. Helyzetértékelésének alapja a történelmi ismeret volt. A 19. század második felében a több évszázados török hódoltság alól felszabadult balkáni népek szabadságvágya kiolthatatlan volt, sőt, a szerbek még ezen túl is mentek, rögtön „birodalmi” igényeik támadtak. Szemet vetettek arra a Boszniára, amelyet a Monarchia 1878-ban bekebelezett. Nem véletlen, hogy az első világháborút kirobbantó szarajevói merényletet szerb anarchista követte el.

A jugoszláv gondolat Zágrábban született meg a 19. század végén, de a horvátok úgy gondolták, majd ők dominálnak a délszláv államban. Nem így történt, ezért már 1928-ban a szétesés szélén állt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. „Királyi diktatúra” bevezetése mentette meg a Jugoszlávia néven újjáformált államalakulatot. Az elfojtott indulatokat a második világháború poklában a csetnik és usztasa mészárlások „vezették le”. Halva született gondolat volt egy fedél alá terelni olyan népeket, nemzeteket, amelyeknek sem közös történelmük, sem hasonló kultúrájuk, sem azonos vallásuk nem volt. Mentalitásbeli, felfogásbeli szakadék volt szlovénok, horvátok és a többi nép között. Nyugati és keleti kereszténység, Közép-Európa és Balkán.

A második világégést követő négy évtizedben egy különleges adottságú diktátor és a két világrendszer határán kialakult speciális geopolitikai környezet kellett ahhoz, hogy Jugoszlávia egyben maradjon, és bizonyos fokig pozitív szerepet játsszon a világpolitikában, mindenekelőtt a „harmadik világban” kialakított szerepe révén. Tito halálával és a kommunizmus európai összeomlásával mindez megszűnt.

A színre lépő új diktátornak, Szlobodán Milosevicsnek a személyes adottságai sem voltak meg, és a geopolitikai feltételek sem voltak adottak számára. Féktelen, leplezetlen sovinizmusával azonnal puskaporos hordóvá tette a Balkánt és Közép-Európa déli peremét. Milosevics csak az erő szavát értette. Minden neki tett engedmény csak olaj volt a tűzre, mérhetetlen étvágyát növelte. Nem véletlen, hogy többen kis Hitlernek nevezték. Azonnal megálljt kellett volna parancsolni Horvátország és Szlovénia elismerésével, annál is inkább, mert a függetlenség kinyilatkozása teljesen törvényes módon zajlott le, hasonlóan a rögtön elismert balti államokéhoz.

Nagy hiba a népek önrendelkezési jogának ez a nyilvánvaló szelektív kezelése, rossz példa az átalakuló, demokratizálódó Közép- és Kelet-Európa számára. Antall jelezte, hogy az azonnali elismerés elmaradása esetén a háború elkerülhetetlen, a szerb agresszió lerohanja Horvátországot és Szlovéniát, a hadsereg és a fegyverek Belgrád kezében vannak, Ljubljana és Zágráb védtelen. Lehet, hogy Milosevics lemond Szlovéniáról, mert ott nem él számottevő szerb, de Horvátország nagy részét megszállja, mert „szerb ember idegen fennhatóság alatt nem élhet” (csak albán, magyar, horvát és más). Ezzel a logikával azokra a területekre, falvakra, városokra is igényt tartanak, ahol a szerbek kisebbségben vannak. A 90%-ban albánok által lakott Koszovótól ugyanakkor történelmi jogra hivatkozva még a Tito által adott autonómiát is elvették. A soknemzetiségű és történelmileg mindig Magyarországhoz tartozott Vajdaságban ezzel szemben elkezdték az etnikai tisztogatást. Itt nem számított a történelmi jog.

Antall előre jelezte, hogy hamarosan sor kerül Bosznia-Hercegovinára is, ahol szerbek, horvátok és bosnyákok (muzulmánok) élnek. A nemzetközi támogatás, a függetlenség elismerésének elmaradása esetén itt még véresebb háború fog zajlani. Ennél borzalmasabb már csak az albánok küzdelme lesz. A nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz beavatkozni, de addig sok ezer halott és lerombolt város, falu válik a demokratikus világ késlekedésének áldozatává. A régi indulatok felszínre törnek, és az újabb sérelmek évtizedekig tartó gyűlölködés magvait vetik el. Ez a tét, ezt kell a világ meghatározó politikai erőinek mérlegelni.

Ezt kellett nekem elmondani Hans-Dietrich Genschernek Bad Godesberg-i házában, kellemes, baráti hangulatú vacsora közben. Genscher nagyon szívélyesen fogadott, azonnal oldott légkört teremtett. Mindenekelőtt a magyarországi helyzetről érdeklődött. Halle-i (NDK) születésű lévén megkülönböztetett figyelemmel kísérte a térségünkben zajló rendszerváltoztatásokat. Magyarországot – a határnyitás, a keletnémet menekültek Ausztriába átengedése miatt – egyenesen szívügyének tekintette. Türelmesen végighallgatta a délszláv válsággal kapcsolatos fejtegetéseimet is. Amikor befejeztem mondanivalómat, azt kezdte ecsetelni, hogy az 1975-ös Helsinki Egyezmény az európai béke és együttműködés alapja. Az európai status quót megváltoztatni nem lehet. Szó szerint a következő mondattal zárta értékelését: „Semmi körülmények között nem engedhetjük meg Jugoszlávia szétesését. Jugoszlávia megszűnése Európa végét jelentené.” Soha nem felejtem el ezeket a szavakat, mert a szinte családias hangulatú, kellemes est után idegenül, visszautasítóan csengtek.

Genscher politikusi nagyságát jelzi, hogy az események hatására rövid idő alatt megváltoztatta véleményét, 180 fokos fordulattal Szlovénia és Horvátország elismerésének élharcosa lett. A világpolitikai közvélemény Németországot és személy szerint Genschert tartja a két volt jugoszláv tagköztársaság elismerése kulcsszereplőjének. A végkifejletben így is volt.

Amikor Antalltól türelmetlenül kérdeztem, mikor ismerjük már el Horvátországot és Szlovéniát, azt válaszolta: mi nem rohanhatunk előre, az kontraproduktív lenne. A Kalasnyikov-üggyé vált támogatásunk révén már nyilvánvaló elkötelezettségünk. Először legalább egy Európai Közösség-beli országnak kell megadni az elismerést, utána rögtön lépünk. Ezen kívül, tekintettel kell lennünk a Vajdaságban élő többszázezer magyarra, akik szerb megtorlás áldozataivá válhatnak. (Végül ötödikek lettünk a sorban, de egy napon belül: Vatikán, Németország, Ausztria, Olaszország, Magyarország.)

A „Genscher-küldetésen” túl is kaptam időnként szerepet titkos diplomáciai tevékenységében. Két, jellegzetesen közép-európai epizódot említek csupán. Lojze Peterlével 1989 decemberében ismerkedtem meg Münchenben az Európai Demokrata Unió Végreható bizottságának ülésén. Ő elnökként a Szlovén Kereszténydemokrata Pártot, én meg hivatalvezetőként a Magyar Demokrata Fórumot képviseltem. Mindkettőnk pártját felvették az EDU-ba ezen az ülésen megfigyelői státusban. Peterlével az ülés után egy schwabingi sörözőben barátkoztunk össze. Kapcsolatomra tekintettel valamikor 1991-ben Antall József megkért, hogy utazzam Ljubljanába a szlovén miniszterelnökhöz az ő üzenetével. Szlovénia ekkor már kiszállt a délszláv háborúból, mert Milosevics lemondott róluk, nagyon kevés szerb élt ott, és a balkáni rémet lekötötte a Horvátország elleni háború, mely sokkal fontosabb volt számára. Arra kellett kérnem Peterlét, hogy ne hagyják cserben horvát barátaikat, sorstársaikat, maradjanak bent valamilyen formában ebben a háborúban. A miniszterelnök válasza – barátságos és megértő hangnemben – elutasító volt. Azt mondta, elsőrendű szlovén nemzeti érdek, hogy részükről befejezzék a szerbek elleni háborút. Sajnálja a horvátokat, de nem tud segíteni nekik. Ezt a horvátok mai napig nem bocsátották meg a szlovéneknek, ez az egyik oka a két ország között jelenleg is fennálló látens feszültségnek.

Lennart Merivel, a későbbi észt köztársasági elnökkel, külügyminiszter korában ismerkedtem meg Svájcban, 1991-ben, a Crans Montana Forumon. Egy panelben tartottunk előadást országunk helyzetéről. A népeink közötti évszázados szimpátia gyorsan összehozott bennünket. Merinek történész–nyelvész diplomája volt, és az ötvenes években a finnugor nyelvrokonság kapcsán szerette volna tanulmányozni Magyarországon a magyar irodalmat, de az egykor Szibériába száműzött család tagjaként ezt nem engedték meg neki. Konspiratív úton, mert akkor a Szovjetunión belül sem volt könnyű szabadon mozogni, Kárpátaljára ment a magyar irodalom és népművészet kedvéért. Tanulmányairól könyvet is írt.

Üzenetvivő lettem Antall József és Lennart Meri között, aki 1992 után köztársasági elnök lett. Ma már elmondhatom, hogy Meri többek között fegyverszállításokat kért Magyarországtól. Elmesélem a számomra legemlékezetesebb beszélgetésünket, nem dicsekvésből, hanem azért, hogy tudja mindenki, milyen volt az a köztársasági elnök, akit Antall már a választások előtt „kijelölt” erre a pozícióra. Az az ember, aki „hálából” (tudom, nem politikai fogalom!) SZDSZ-es volt párttársai sugallatára gátlástalanul blokkolta a miniszterelnök törekvéseit alkotmány szerint pártsemleges székéből. 1997 májusában hivatalos látogatásra érkezett Budapestre az észt elnök. Az ünnepi vacsorán én is részt vettem az Országház Vadász termében. Utána kávézni, konyakozni kimentünk az erkélyre, hogy egyben élvezzék vendégeink a csodálatos budapesti panorámát. Alighogy kimentünk, odajött hozzám Meri, mondván, de jó hogy tudunk egy kicsit nyugodtan beszélgetni. A hosszú erkély északi végében álltunk, távol mindenkitől. Hosszan társalogtunk, részben a múltról, részben az akkori fejleményekről. Már többen elmentek, Göncz Árpád pedig folyamatosan odapislogott az erkély közepéről. Meri háttal állt Göncznek, nem láthatta, én meg kezdtem feszült lenni, mert észt vendégünk kicsit felrúgta a protokollt. Végül „Árpi bácsi” odajött hozzánk, és félszegen azt mondta partnerének: „Elnök úr, késő van, biztosan fáradt már, ideje lenne hazamenni.” Ez már durva felrúgása volt mindenféle protokollnak! Meri, aki egyébként igazi úriember volt, tartását egy angol lord is megirigyelhette volna, lezseren odafordult, és azt mondta: „Elnézést, de előbb befejezem.” Még viszonylag hosszan beszélt, Göncz meg ott állt mellettünk zavartan, hallgatott, egyik lábáról a másikra állt. Azután elbúcsúztunk, Göncz meg lépését szaporázva kísérte el a nála egy fejjel magasabb vendégét.

Nemzetközi elismertsége:

Rendszerváltoztató miniszterelnökünk hazai méltó elismertsége még várat magára. A nemzetközi porondon azonban már kezdetektől fogva felismerték történelmi szerepét, nagyságát. A brüsszeli Antall József épülettől és emlékszobától a zágrábi Antall József utcáig és szoborig lehet sorolni a példákat. Néhai miniszterelnökünk erőfeszítéseit, titkos és nyílt diplomáciai tevékenységét nagyon jól ismerik Horvátországban. Ennek ékes bizonyítéka a zágrábi Antall József utcában álló Antall-szobor. Fontos körülmény, hogy az utcát a konzervatív-kereszténydemokrata erők nevezték el róla, a szoborállításról pedig a későbbi szociáldemokrata városvezetés döntött. Az elismerés délnyugati szomszédunknál egységes, pártállástól független. A közvélemény leginkább a Kalasnyikov-ügyet ismeri, a titkosnak szánt magyar fegyverszállítást. Az akkori ellenzék tudomást szerzett a szállításokról, és az SZDSZ az MSZP-vel karöltve nyilvánosságra hozta a kérdést, nagy bel- és külpolitikai vihart kavarva. (A Fidesz nem vett részt e hazaárulás fogalmát kimerítő akcióban.) Akkor éktelenül dühös voltam Petőékre és Hornékra. De minden rosszban van valami jó. Így tudta meg egész Horvátország, hogy a magyarok mellettük vannak, és készek akár kockázatos segítségnyújtásra is. Antall József szobrát minden évben, a születésnapján, április 8-án megkoszorúzzák a zágrábi közélet neves személyiségei.

Nemzetpolitikai alapvetése:

Már az első szabad választások során, 1990-ben, kampánytéma volt – akkori szóhasználattal élve – a határon túli magyarok ügye. (Ma inkább – és helyesebben – elszakított nemzetrészekről, vagy szomszédos országokban élő, őshonos magyar nemzeti közösségekről beszélünk. Elterjedt a külhoni magyarok kifejezés is.) Ezt a kérdést akkor legmarkánsabban és legszakszerűbben a Magyar Demokrata Fórum fogalmazta meg. Az MDF elnöke, az ország kommunista uralom után első szabadon választott miniszterelnöke, Antall József új fejezetet nyitott a nemzetpolitikában, amikor a párt III. Országos Gyűlésén, 1990. június 2-án a következőket mondta: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként, lélekben, érzésben, tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Történelmet írt ezzel a mondattal. Ő emelte az elszakított nemzetrészek ügyét a hivatalos politika szintjére. Kapott is érte azonnal számos kritikát és támadást, elsősorban a szomszédos országokból és a hazai ellenzék soraiból. Sajnos volt olyan is, aki saját táborából szállt vele szembe. Az MDF egyik elnökségi tagja, lakiteleki alapító, akinek nem jutott pozíció a választásokat követően, az elnöki beszéd után felrohant az emelvényre, és indulatosan kioktatta a rendszerváltoztatás miniszterelnökét. Véleménye szerint ez a felelőtlen mondat sérti a szomszédos népek érzékenységét, ezért provokatív támadásként értékelhető. (Arról nem szólt, hogy a mi érzékenységünket hetven éven át sértették a szomszédos népek. Fél év múlva kilépett a pártból.) Sütő András viszont azt mondta Antall József temetésén 1993. december 18-án az Országház előtti ravatalnál: „Senki, aki utána jön, senki, aki nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határon kívül élő magyarságért cselekedett.”

Antall József már az 1989-es nemzeti kerekasztal-tárgyalások során gondoskodott arról, hogy a határon túli magyarok iránti felelősség kérdése a mindenkori budapesti kormány alkotmányos kötelessége legyen. Javaslatára a következő szöveg került be az alaptörvénybe: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” (2011-ben ez tovább erősödött, miszerint „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, …”) Az antalli külpolitika három pilléren nyugodott: euroatlanti integráció, jó szomszédság a Kárpát-medencében, határon túli magyarok sorsának rendezése. (Úgynevezett „hármas prioritás”.) Diplomáciai megfontolásból azt mondtuk, hogy mindhárom egyformán fontos, de azért a jó szomszédság kérdését az elszakított nemzetrészek helyzete alá rendeltük. (A Horn-, Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok éppen ellenkezőleg cselekedtek.) Nem lehet ugyanis addig jó szomszédságról beszélni, amíg az adott országban elnyomják magyar nemzettársainkat. Számomra ezért a hármas prioritás mindig két pillért jelentett.

(Leírásra került 2016. márciusában, és megjelent a Valóság 2017. januári számában.)

Nem adjuk fel soha…

Teljes körű autonómia vagy a társnemzeti státusz megadása nélkül sehol nem lehet teljes jogbiztonságról beszélni, és nem állítható meg a népességfogyás – mondta Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója.
– Mikor, kinek a javaslatára jött létre a Kisebbségi Jogvédő Intézet?
– 2012-ben alapítványi háttérrel, budapesti székhellyel. Kalmár Ferenc a KDNP-ből és Gaudi-Nagy Tamás a Jobbikból, akik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében intenzíven foglalkoztak a külhoni magyarok szomorú, olykor kilátástalan sorsával, 2011-ben javaslatot tettek az Országgyűlésben az elszakított területeken élő őshonos magyar kisebbségek jogvédelmének felkarolására, támogatására. Országgyűlési határozat született egy alapítvány létrehozásáról, amely támogatja a külhoni magyarok jogvédelmét, egyúttal költségvetési forrásból a tevékenység finanszírozását is biztosították. Így jött létre egy tisztán civil szervezet, mely állami támogatásból működik. A támogatási összegre azonban évről évre pályázni kell, tehát nem alanyi jogon, nem automatikusan jár a pénz. Az intézet a Kisebbségi Jogvédő Alapítvány (KJA) operatív, végrehajtó szerveként működik, tevékenységét a KJA Kuratóriuma felügyeli. Az intézet igazgatója egyben a kuratórium elnökhelyettese.

a Demokratának adok interjút

– Egy vélemény társnemzeti státuszt javasol autonómia helyett. Van-e közös pontja a két javaslatnak, vagy a társnemzeti státusszal nem jutna előrébb a határon túli magyarság?
– A társnemzeti státusz lenne a legmagasabb szintű együttélési forma az elcsatolt területeken élő őshonos magyar nemzeti közösségeknek. És ez alanyi jogon járna a magyaroknak, mert ott élnek, ahol születtek, ahol őseik falvakat, városokat, kulturális intézményeket hoztak létre, és több mint ezer esztendőn át vérükkel védték szülőföldjüket. Olyan jogokkal kellene rendelkezniük, mint a belgiumi vagy svájci társnemzeteknek. A történelem
bűnös szeszélye folytán többségi helyzetbe került nemzetek azonban hallani sem akarnak erről. A dolog tehát fordítva áll: ha nem adják meg a társnemzeti státuszt, akkor autonómiát kell követelni, és az autonómia is alanyi jogon járna, mint a társnemzeti státusz. Tényleges és teljes körű autonómiáról van szó. Teljes körű, vagyis személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja a helyi adottságoknak megfelelően.
– Romániában Emil Constantinescu megadná a javasolt autonómiát. Csak egyedi a véleménye, vagy van érdemi támogatottsága is hazájában?
– Emil Constantinescu azon kevés közéleti személyiséghez tartozik Romániában, akik európai gondolkodású, a valódi történelmet ismerő emberek, és a hazafiságnak azt az értékrendjét képviselik, mely a saját nemzeti érdekeket úgy védi, hogy közben másokét nem sérti. Ez egyébként a magyar nemzetpolitikai alapállás. Sajnos ez csak egyedi vélemény, nincs érdemi társadalmi, még kevésbé politikai támogatottsága. A kilencvenes évek legelején egyetemi tanárként csöppent a politikába, tiszta gondolatokkal, nemes szándékkal. 1996 és 2000 között volt Románia elnöke, de mandátuma lejárta után, a szélsőséges erők előretörése, térhódítása miatt csalódottan visszavonult a politikától.
– Hogyan állnak jelenleg ehhez a témához a többi, Magyarországgal szomszédos országok, hiszen mindegyikben él magyar kisebbség?
– Hét szomszédunk közül négyben, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában változó intenzitással, többnyire soviniszta, magyarellenes politika uralkodik. Ebben szinte nincs különbség bal- és jobboldal között. Déli szomszédunknál ez most nem nagyon tapasztalható, mert integrációs törekvéseik szempontjából kontraproduktív lenne Magyarországgal feszültséget szítani. Keleten a jelenleg hatalmon lévő ultrasoviniszta erők fő célpontja a tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbség, de a kárpátaljai magyarok kis létszámuk miatt fokozottan szenvednek Kijev ámokfutásától. Északon és délkeleten folyamatos a magyarellenes politika, napirenden vannak a jogsértések. Bátran kijelenthető, hogy szomszédaink eltökélt szándéka a területükön élő őshonos magyar nemzeti közösségek teljes felszámolása. Természetesen ma már nem XX. századi módszerekkel, népirtással vagy erőszakos kitelepítéssel, hanem kierőszakolt asszimilációval vagy kivándorlással. Tudom, kemény szavak ezek, de Illyés Gyulával vallom: növeli, ki elfödi a bajt. Mindezek tudata nem jelenti azt, hogy ne keressük a barátságot és együttműködést trianoni szomszédainkkal, épp ellenkezőleg; törekedni kell a békés és kölcsönösen előnyös közép-európai együttélésre, de állandóan szem előtt tartva a magyar nemzeti érdekeket, törekedve a XX. századi sebek begyógyítására, a fent leírt autonómia megvalósításával. A Kárpát-medencében is zászlóra tűzhető a közel-keleti elv – területért békét! –, helyzetünkre adaptálva: területért jogot! A teljesség
kedvéért megemlítem, hogy a többi három szomszédunknál sokkal kedvezőbb a magyarok helyzete. Horvátországban és Szlovéniában a mindössze tízezres nagyságrendű magyar közösség alkotmányban rögzített államalkotó tényező, de itt sem rózsás az életük. A népességfogyás szinte megállíthatatlan, de ez főleg kis létszámuk következménye. Ausztriában különleges helyzetben vannak honfitársaink Még nemzeti közösségként sincsenek elismerve, de nem üldözik őket
semmilyen szinten, és 70 éve jólétben élnek. Osztrák barátaink kettős mércével mérnek, mert miközben oroszlánként harcoltak Dél-Tirol autonómiájáért a világháború utáni évtizedekben, a területükön élő magyar, horvát és szlovén őshonos kisebbségeknek semmiféle kollektív jogot nem adtak.

„Európai színvonalú megélhetést és jogbiztonságot kell teremteni külhoni honfitársaink számára, hogy legyen még magyar őseink földjén, mire megvalósul az autonómia”

– Autonómia nélkül biztosítható-e az elcsatolt területeken élő magyarság jogbiztonsága, befolyásolja-e létszámának csökkenését?
– Teljes körű autonómia vagy a társnemzeti státusz megadása nélkül sehol nem lehet teljes jogbiztonságról beszélni, és nem állítható meg a népességfogyás. Ebben a köztesnek tekintett állapotban arra kell törekedni, hogy az adott országban érvényben lévő kisebbségi jogok ne sérülhessenek, senkinek ne essen bántódása magyarsága miatt. Vannak ugyanis különféle kisebbségvédelmi jogszabályok a szomszédos országokban, némelyikben egészen jók, például az anyanyelvhasználatot illetően, de ezeket többnyire nemtartják be, csak szemfényvesztő törvények a külvilág számára. Ha a magyarok ezen előírások betartását követelik, vagy éppen „önhatalmúlag” betartják, súlyos retorziókra számíthatnak, főleg Erdélyben és a Felvidéken. A Kisebbségi Jogvédő Intézet arra törekszik, hogy minden ilyen esetben jogvédelmet nyújtson honfitársainknak. Ezen túlmenően a Kárpát-medencei összmagyar politikának követelni kell szomszédainktól, hogy betartsák az általuk is aláírt nemzetközi kisebbségvédelmi egyezményeket. Ellenkező esetben, aminek szemtanúi vagyunk, a kérdést állandóan napirenden kell tartani a nemzetközi fórumokon – amit csak ritkán tapasztalunk. Emellett követelni kell a kétoldalú, országok közötti alapszerződésekben
foglaltak betartását is.
– Mit tud tenni ilyen helyzetben a Kisebbségi Jogvédő Intézet?
– Miután a tényleges és teljes körű autonómia évtizedek óta nem valósul meg, miközben a magyarok lélekszáma rohamosan csökken az elcsatolt területeken, tűzoltó munkára van szükség. Európai színvonalú megélhetést és jogbiztonságot kell teremteni külhoni honfitársaink számára, hogy legyen még magyar őseink földjén, mire megvalósul az autonómia. A megélhetés biztosítása összetett és nehezebb feladat, itt nem kerülhető meg a nagypolitika szerepvállalása és a gazdasági élet szereplőinek közreműködése. A jogbiztonság megteremtésében a civil szférának nagy szerepe lehet, erre vállalkozott a Kisebbségi Jogvédő Intézet hat évvel ezelőtt. Tevékenységünk két pilléren nyugszik: széles körű jogsegély-szolgáltatás nyújtása és oktatási, valamint tudományos munka. A jogsegélyszolgálatnak két területe van: állandó jogsegélyszolgálati helyek fenntartása és konkrét peres ügyek támogatása. Ausztria kivételével valamennyi szomszédos országban, az elcsatolt területeken vannak jogvédelmi irodáink, jelenleg szám szerint 14. Ezeken a helyeken bárki térítésmentesen kap tanácsot, adott esetben konkrét segítséget, ha magyarsága vagy vélhetően magyarsága miatt jogsérelem érte. A konkrét peres ügyek száma 15-20 között mozog állandóan. Külhoni ügyvéd partnereink szakmai és anyagi támogatást kapnak tőlünk, ügyfeleiket térítésmentesen képviselik a bírósági peres ügyekben. Tevékenységünk másik pillére az oktatás és a kisebbségvédelmi tudományos tevékenység. Évente három nyári egyetemet tartunk határon túli joghallgatóknak, fiatal jogászoknak, kezdő ügyvédeknek. Esztendőnként legalább egy konferenciát rendezünk, és szakmai kiadványokban publikáljuk a legújabb kisebbségvédelmi eseményeket, fejleményeket. Ezen túlmenően részt veszünk számos Kárpát-medencei magyar rendezvényen, többek között Tusnádfürdőn, Gombaszögön, Martoson és máshol. Másfél éve harcolunk a Benes-károsultak egy részének kárpótlásáért Brüsszelben. Idén kezdtük el az erdélyi restitúciós folyamatban tapasztalható, magyarokat sújtó diszkriminációs események feltárását, hogy ezeket az Európai Bizottságnak eljuttatva jogorvoslást kényszerítsünk ki Romániával szemben. Mindezekről bővebb információk találhatók a www.kji.hu honlapunkon.
– Magyarországi jogászokat készítenek fel a határon túli magyarok sajátos ügyeinek sikeres jogi támogatására. Mit szólnak ehhez az adott országok? Követik Ukrajna példáját?
– Bizonyos körök biztosan rossz szemmel nézik munkánkat, de nem sokat tehetnek ellenünk, legalábbis legálisan nem, mert minden lépésünk és tettünk törvényes, átlátható, az európai alapelvekkel összhangban lévő. Ukrajna „példája” követhetetlen az uniós országok számára, és azoknak is, amelyek az európai integráció felé törekednek.
– Milyen sikereik voltak eddig, és melyek a legfontosabb folyamatban lévő, sokakat érintő ügyek?
– A legújabb siker Újvidéken született meg a közelmúltban. Az Újvidéki Egyetem Jogi Kara nem tette lehetővé, hogy a magyar diákok anyanyelvükön  elvételizhessenek az egyetemre. Tették mindezt annak ellenére, hogy a vajdasági törvények ezt előírják. Első fokon elveszítettük, másodfokon viszont jogerősen megnyertük a pert. A dicsőség, az érdem elsősorban a helyi bátor magyar joghallgatókat illeti, akik Sóti Attila vezetésével kiharcolták a peres eljárást. Felvidéken olyan magyar fiatalt sikerült jogvédelemben részesíteni, aki egy szlovák fiatalember által vert idős magyar ember segítségére sietett. Erdélyben a kolozsvári helységnévtáblák magyar feliratai ügyében, zászlókihelyezési kérdésekben, Wass Albert-mellszobor magánterületen történő felállítása esetében voltunk eredményesek. Ez csupán néhány kiemelt siker. Sajnos kudarcok is vannak szép számmal. Ezeket azonban visszük tovább Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bírósága elé. Hirdetjük mindenkinek: végsőkig harcolunk.

Demokrata 2018. augusztus 15. cikk nyomán, Módosítás: ( 2018. augusztus 21. kedd, 08:19 )

Könyvbemutató

Budapesten, a Külügyi és Külgazdasági Intézet, valamint a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány szervezésében tartott rendezvényen mutatták be Csóti György Magyarok Európában című könyvét.

Továbbra is Európa és a transzatlanti kapcsolatok, a térségi és szomszédságpolitika, valamint a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatos politika, a nemzetpolitika a magyar külpolitika három prioritása – jelentette ki Martonyi János volt külügyminiszter hétfőn.

A külügyi tárca egykori vezetője itt tartott előadásában azt hangsúlyozta, hogy továbbra is fontos kérdés marad, miként lehet a szomszédos országokkal folytatott együttműködés zökkenőmentes kialakítását összhangba hozni a sikeres nemzetpolitikával, a határon túli magyar közösségek helyzetének javításával.

Martonyi János a kötetet méltatva megjegyezte, hogy a benne közreadott írások rendkívül széles skálán mozognak, számtalan témát ölelnek fel – az Antall-kormány megalakulásától az MDF hőskorán át egészen a jugoszláv polgárháborúig.

Martonyi János szerint a nemzetpolitika Magyarországon Antall Józseffel indult, az egykori magyar miniszterelnöknek abból a tételéből, miszerint ő közjogilag tízmillió magyar miniszterelnöke ugyan, de lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni!

A Csóti György könyvéhez előszót író Duray Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy ő Antall Józsefet személyesen már jóval a rendszerváltozás előtti időkből ismerte.

A rendszerváltoztatók politikáját olykor naivitás, véletlenszerűség is jellemezte, de tagadhatatlan, hogy jóhiszeműséggel volt teli. Antall József Martonyi János által említett híres kijelentése például a felvidéki magyar politikában nagy feszültséget váltott ki, amit akkor nehezen tudtak kezelni.

AZ ÉRZELMEK MELLETT NAGY KÖRÜLTEKINTÉSRE ÉS ÁTGONDOLTSÁGRA IS SZÜKSÉG VAN,
ugyanis nemcsak a nemzetpolitikában, de általában a politikában is az improvizálás rendkívül veszélyes – hangsúlyozta Duray Miklós.

Csóti Györgytől ezt követően azt kérdezte, mi a személyes véleménye a Magyarország és szomszédai között kötött alapszerződésekről?

Csóti György elmondta, hogy mint a külügyi bizottság elnök-helyettese is, ezek közül volt, amelyeket elhamarkodottnak tartott. Ugyanakkor kétségtelen, hogy megkötésükben szerepet játszott nemcsak az aktuálpolitikai nyomás, hanem a későbbi magyar kormányok szervilizmusa is.

Németh Zsolt a könyvéért Csóti Györgynek köszönetét fejezte ki. Az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke szerint ma már evidenciának tekinthető, hogy a magyar rendszerváltozás nagy ajándéka volt, hogy Antall József mintegy elvitte a vállán az országot.

Magyarország életét ennek köszönhetően nem keserítette meg a politikai stabilitás hiánya, amely az összes többi közép-európai ország életét viszont jellemezte.

Több hasonló műre lenne szükség…

Több hasonló műre lenne szükség – jelentette ki Németh Zsolt –, mert ha mi nem tesszük meg, akkor mások írják majd meg a mi saját történetünket és lehet, hogy abban nem lesz sok köszönet!

Németh Zsolt arra is kitért, hogy Csóti Györgynek nagy szerepe volt abban, hogy 1998-ra a Fidesz és az MDF közeledett egymáshoz és kialakult egy együttműködés, amelyet azóta Polgári Szövetségnek nevezünk.

Csóti György elmondta, hogy e kötetnek legfeljebb a 15%-a számít újnak, hisz a benne szereplő legtöbb írása már korábban megjelent és most legfeljebb stilizálta őket, de most szükségét érzi annak, hogy írjon egy teljesen új könyvet, amelyben a rendszerváltoztatás idejénekolyan részleteit is közkinccsé teszi, amelyeket korábban nem érzett ildomosnak vagy taktikusnak, viszont nagy mértékben hozzájárulnának ahhoz, hogy sok mindent tisztábban lássunk, mint korábban – zárta mondanivalóját a kötet szerzője.

Forrás: www.felvidek.ma

TRIANON ÉS HATÁSA

Csóti György a Hatoscsatornán beszélt a békediktátum hatásairól

Módosítás: ( 2018. június 28. csütörtök, 17:16 )